mikor először rám mosolyogtál, derengő utcai lámpa fényében,

szemed fényével rám találtál, és én elvesztem mélyében.

Emlékszem,

hajad lebbent a hűvös szélben, illatod körbeölelt, elbódított,

aurád láthatatlan körében, lelkem boldogan ujjongott.

Emlékszem,

sétánkra a tavaszi szigeten, még bágyadt napfény alatt,

egymásba feledkezve éppen, ébredő vágy forrása fakadt.

Emlékszem,

álmunk egyszer összeért, átlépve egy égi világba,

meghozva a reményt, egy földi találkozásra.

Emlékszem,

a kamaszos, szemérmes első csókok ízére,

kapkodó, lopott percek, tünékeny létére.

Emlékszem,

mikor a vágy, testünk forró nászba hajtva,

valóra vált álmunk a hajnal ébren találta.

Emlékszem,

szavakra melyeket ki nem mondtam,

habár belül, lelkemben daloltam.

Emlékszem,

vártad ígéretem, végtelen szerelemre,

féltem igent mondani a titkos reményre.

Emlékszem,

akartad minden napomat, évemet,

fájt, de nem adhattam perceknél többet.

Emlékszem,

elváló utunkra, megsebzett szívünkre,

bénító ürességre, vesztett reményre.

Emlékszem,

álmatlan éjszakáimra,

hiábavaló várakozásra.

Emlékszem.

Emlékszel?