-Istenem! Ez egy rozsdaboglya!- sóhajtott fel benne egy belső hang.

-Az!- válaszolt a külső, megállapítva a tényt, ami nagy betűkkel volt felfestve az űrhajó oldalára. "ROZSDABOGLYA".

Mint egy szalagcím. Esetleg egy alfejezet címe. Még esetlegesebben, egy nagybetűs karakterhalmaz.

Az űrhajó, pont úgy nézett ki, mint amit innen-onnan szedtek össze. Ez nem a véletlen műve volt, hiszen a hajótest a Nagy Galaxis háborúban debütált, és részei az ott szétszóródott, majd ócskapiacra került alkatrészekkel volt felszerelve. A két oldalán, mint bibircsók, hatalmas fél gombócok tapadtak rá a térgenerátorok, míg a tetején a gravitációs hajtómű trónolt.

-Mi van ember? Ha nem igyekszik, itt hagyjuk!!- harsant az űrhajó felől.

Rögtön megbotlott és kétségbeesést színlelve ült le Plafajás.- Hátha ez bejön-gondolta.

-No jó! Vicceltem! Megvárjuk! -közölte az előbbi hang.

-Nem jött be- de ezt nem akarta gondolni, és mégis.

Sóhajtva felállt és tovább lépdelt, mint aki súlyos keresztet cipel, pedig csak a hátizsák nyomta a vállát. De az nagyon.

A ROZSDABOGLYA egy nagy halom ócskavas volt, ami már régen megérett volna a beolvasztásra, és ezt csak azzal kerülte el, hogy minden olvasztár undorodva fordult el tőle, nehogy beszennyezze vele tekintetét és készülő ötvözeteit.

(hiába húzom, halasztom a dolgot, egyszer csak be kell lépnie hősünknek a hajóba, különben elakad a történet, mint kérvény a bürokrácián. Vágjunk bele! -de ezt már Plafajás biztatásképpen mondta, és belépett a Rozsdaboglyába. Szüksége volt biztatásra. Nagyon, nagyon nagy szüksége.