Élőlényt csakis tévedésből ölt. Lassan mozgott, tehát még egy sánta öszvér is vígan elkocogott előle, ha lett volna itt öszvér. Ha valaki véletlen, vagy szándékosan belegyalogolt egy ilyen nagy kocsonyába, az meglepve tapasztalhatta, hogy szép lassan feloldódik a lába, majd a többi, láb nélkül nem megálló testrésze is, ami belemerül. A helyiek temetkezési szokásai közé tartozott az, az eljárás, miszerint a holtat, hangos kiáltások közepette, belehajították a masszába, ahol néhány óra alatt teljesen felszívódott és részévé vált az amőbának. Hiedelmük szerint a holtak itt éltek tovább, amíg el nem jön a nagy feltámadás.

De jöttek az űrtelepesek, és rájöttek, hogy a kocsonyának van valami agya is és idomítható. Így sikerült kinevelni belőle a harci amőbát, ami ha rátámadtak, akkor képes volt akár páncélt növeszteni, hatalmas karmokat és fogakat létrehozni, hogy védje magát, és megölje a támadót. Hamarost építettek egy hatalmas amfiteátromot, medencével, belehelyeztek egy amőbát, és a világegyetem összes szörnyét egyesével eléhajtották. Hatalmas küzdelmek zajlottak itt le a közönség gyönyörűségére. Így ment volna ez időtlen időkig, ha nem fedezte volna fel az amőba a repülést. Egy alkalommal, a kocsonyás test hirtelen szárnyakat növesztve kiröppent a medencéből és rátelepedve a nézőtér egy részére, megemésztette az ettől már kevésbé lelkes szemlélődők felét. Az első gondolat a düh volt, a második pedig a bosszú. Rögtön kiirtották a bolygón élő összes kranjuklét. Írmagjuk sem maradt. Azóta a holtakat már el kell temetni, ezáltal a feltámadásuk bizonytalanná vált.